Amikor a fal repedni kezd
Belső pillanatkép arról, hogyan születik meg a kapcsolódás a vélt biztonság mögött rejlő magány falai között.
Évek, évtizedek megfelelési kényszerei, kimondatlan elvárásai, elrejtett fájdalmai és csalódásai emelnek magas, vastag falat. Belül ott a biztonság illúziója – és a fogvacogtató magány, amit a biztonságért cserébe fizetünk.
Magányosan élni úgy, hogy minden sejted kapcsolódni szeretne – kegyetlen tapasztalás. Naná, hogy az egó megragad minden menekülőutat, csak ne kelljen szembenézni ezzel. De a lélek – a lényegi rész – nem nyugszik. Vágyik a teljességre, a szárnyalásra, az önfeledt, boldog, ragyogó létezésre.
És van, aki bátor. Aki újra és újra eljön, és szembenéz a falakkal, amelyek régóta fogva tartják. Alkalomról alkalomra épül a bizalom. Ott vagyok vele. Drukkolok neki, amikor nehéz. És szeretettel kapcsolódom a legbelső, lényegi részéhez – ahhoz, ami emlékszik.
Telnek az alkalmak. A fal, amit lehetetlennek tűnt meglazítani, változni kezd.
És akkor – egy nap – könnyekkel az arcán, mély erőfeszítés után ezt mondja:
„Felszabadító érzés teljesen megnyílni és őszintének lenni, úgy, hogy egész életemben csak mutattam magam.”
Az én szemem is bepárásodott. Elöntött a hála.
Azt érzem: így érdemes kapcsolódni. Így érdemes adni – és elfogadni is.
Előítéletek fogságában
Egy váratlan találkozás, amely kívül kényelmetlen, belül mégis valami mélyre emlékeztet: az ítélet mögött mindig ott egy történet.
Séta közben, a barackosban szembejött velem egy férfi. Talán hajléktalan, talán csak a domboldali viskók egyikében él. Hazafelé tartott, kezében egy doboz, amit sietve a kabátja alá csúsztatott. Észrevettem a gondolatot – és az érzést –, ami arra ösztönzött, hogy gyorsítsak a lépteimen. Már sötétedett. Egyedül voltam. Sehol egy kutyás.
A férfi megszólított, valamit kérdezett a hajamról. A vészjelző még erősebben berzenkedett.
Aztán vettem egy levegőt. Ránéztem. Meghallgattam.
Válaszoltam.
Mesélni kezdett a gyümölcsökről, a metszésről, az oltásról. Tudta, miért nem terem gyümölcs a réten virágzó barackfákon. A kertészkedést a nagypapájától tanulta. Ő nevelte fel, mert az apja meghalt, az anyjának más dolga volt.
Minden mondatát így kezdte: „Bocsásson meg…” – nem volt világos, miért. De mélyen éreztem: a puszta létezéséért kér bocsánatot. Valamikor elhitte, hogy ő csak egy buta, 61 éves ember, akinek már úgyis mindegy.
Aztán elővette a dobozt, amit sörnek néztem. Icecoffee volt. A napi rutin része – akárcsak a vodka. Nézegette a vodkásüveg címkéjét, majd elmerengett:
– Vajon kinek jutott eszébe, hogy egy közel négytonnás európai bölényt ZubrovKÁnak nevezzenek? Szerintem jobban állna neki a Mr. Zubrov…
Elmosolyodtam. Lenyűgözött ez a gondolatmenet. És az is, ahogyan a gyümölcsökről beszélt.
Az hosszú évtizedek alatt ért külső hatások súlyos rétegekben rakódtak ennek az embernek a lelkére, ami egy pillanatra megcsillant ezen a kora estén. Minden jót kívánva köszöntünk el egymástól és mindketten tapasztalhattunk magunkról a másik által.
Én elmélázhattam azon, hogy mit ad és mit vesz el az ítélkezés tőlem, ő megélhetett egy újfajta tapasztalást arról, hogy mi történik, ha kapcsolódni próbál a maga egyszerű és buta módján és a másiktól nem elutasítást érkezik, hanem nyitott kíváncsiság.
Mester és tanítvány
Gondolatok a mester-tanítvány kapcsolatról: hogyan lehet valódi, ha nem elvesz, hanem emlékeztet, és nem vezet, csak tükröt tart.
Egy ideje foglalkoztat: szükséges-e a belső úton egy mester, egy segítő? Valaki, aki lát, kísér, irányt mutat?
Nincs egyértelmű válaszom, de egy dolog lassan letisztult bennem. A kérdés nem az, hogy kell-e mester, hanem az, hogy az, akit mesteremnek tekintek, belülről éli-e azt a minőséget, amire én is vágyom? Meg tudja-e testesíteni a fizikai világban azt, amit képvisel?
Szerintem minden ember mester. Minden találkozás egy lehetőség arra, hogy tanuljak – magamról. De a legtöbb mester fölött ott az üvegplafon: odáig tud elvezetni, ahol ő maga tart. És nem mindenki van tudatában annak, mit jelent mesterként mások elé állni.
A „végre hasznos vagyok” érzése könnyen elhomályosíthatja a tisztánlátást. A szolgálat tiszta terét felcserélheti az elismerés iránti vágy.
A legfontosabb mégis az, hogyan kapcsolódom a mesterhez. Ha nem magamon keresztül, hanem tőle várom, hogy megtartson, ha nem hiszem el, hogy képes vagyok önmagamat megtartani – abból előbb-utóbb csalódás születik.
Egyszer hallottam valahol, hogy az igazi mester nem beszél – inkább hallgat.
De ha kérdezed, és ha a saját lényegi kérdésedet teszed fel neki, akkor válaszol.
És az már a te dolgod, hogy ezt a választ átszűrd a lelkeden – és úgy élj tovább.
